Incompatible

Prológus- A kezdetek kezdetén

Sziasztok bloggerinák, és bloggerek! Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket a prológus, és, hogy máskor is benéztek ide! Jó olvasást!

 - Anya hozod a csomagjaimat? - Kérdeztem fáradtan, és sóhajtottam egyet.
 -Igen! - Kiáltott vissza anyukám majd minden csendes lett. Bent álltam a helységbe amit mostantól az új szobámnak nevezhetek. Sok doboz egymás hegyén... Most költöztünk ide, hogy miért? Azért mert nagyobb volt a büszkeségem, mint maga a lényem. Ez vezetett ide, új sebekkel a szívemen. "Egy szeptemberi napon történt mindez... A szobámban voltam, egyedül. Az ablakom előtt magasló festővászonra emeltem az ecsetet mely a kezemben volt. A vonalak húzásával, s a színek kipróbálásával ügyetlenkedtem, amikor meghallottam egy csikorgást. Az öreg fa ajtóm volt az, melyet még a nagypapám készített, nekünk, a családjának. Anyukám tejfehér arccal állt az ajtóban, melyre csak a rózsaszín színű púder vetett színt. Hátrafordultam, és a szemeibe néztem, akárcsak Ő. Halk léptekkel ült le a szobámban lévő ágyra majd szólított a nevemen.
-Lucy, gyere ülj mellém! - utasított anyukám hangosan, és bizonytalanul. Hangja a mondat végén elcsuklott , és a szemei csillogtak. Leraktam az ecsetet az íróasztalomra, majd helyet foglaltam az ágyam sarkán.
 -Mit szeretnél mondani?- kérdeztem majd anya felemelte a fejét és megfogta szorosan a kezemet.
 -Szívem, mi sem szerettük volna hogy így alakuljon!- Szipogott majd folytatta-, tudod apáddal sokat veszekedünk és, nem is értünk sok mindenben egyet... Nagyon hosszasan, és sokszor beszéltünk egymással, hogy mi legyen, és arra a döntésre jutottunk, hogy...
 - Anya ugye nem!?- vágtam bele a szavába, és kétségbeesetten néztem rá a könnyeimmel küszködve.
- Kincsem... sajnálom. Apád és én elválunk. Nagyon sajnálom, mi sem így akartuk!
 Erre nem tudtam már egy szót se kinyögni. Annyira fájt, mint akárcsak egy hasba rúgás. Könnyeimet a kezeimmel próbáltam letörölni kipirosodott arcomról, és azt kérdeztem magamtól, pont az én szüleimnek kellett elválniuk? Miért? Anyukám hozzám hajolt és megölelt. Még akkor is nagyon fájt.
- Lucy, abban egyeztünk meg apáddal, hogy nálam fogsz lakni, egy másik helyen, más városban. Azért, hogy az emlékek ne tartsanak itt minket! Tudom Lucy, hogy ez nehéz, de nekem is az! De majd az idő begyógyítja a sebeinket!
 - Anya, szerinted ezzel el is intézted? Úgy kezelsz engem mint egy háziállatot, ahova te mész én is, de nekem is van ebbe beleszólásom! Nem megyek sehova! - kiabáltam, majd a szobám ajtajáról leakasztottam a kabátomat, és kiviharoztam a szobámból. A könnyek olyan sokaságban folytak le az arcomról, hogy nem lehetett őket visszatartani. Csak folytak, és folytak, mintha muszáj lenne. Anyukám szaladt utánam, de én kifutottam a házból és egyik percről a másikra, az utcán találtam magamat. A sötétség beborított mindent, a szél erősen fújt, mellyel a fák ágai hangos neszt adtak ki magukból. A tücskök ciripeltek, és néhány szórakozóhelyből hallatszódott a hangos zene. Végleg egyedül voltam egy sötét ködben. Magam elé néztem és elindultam a feketeség fátyolába, néhány pislákoló lámpa fényét láttam csak, és magas épületeket. Anyukám szavai hallatszódtak a fejembe, mintha ott lenne mellettem. Ugyan azok a mondtatok, ugyan azokkal az érzésekkel. Mentem és csak mentem, mintha tudnám, hogy hova tartanék ennyire. A kabátom ujját szorongattam, és próbáltam visszatartani a könnyeimet. Megláttam egy padot és afelé kezdtem el haladni, amikor megbotlottam és elestem. A fejemet bevertem a hideg járdába, és a sebemhez nyúltam. A kezemen a vörös vér folyt le, amire én pánikba estem. Hangosan kezdtem venni a levegőt, a szívem nagyokat dobbant, a látásköröm egyre inkább kezdett elhomályosodni. A végére már csak egy fekete vibráló dolgot láttam, és azután minden megszűnt létezni...
                                                         *** 
 A szemeim lassan kezdtek kinyitódni. Csak egy sípoló hangot hallottam ami ütemesen adta ki magából a zajt. Foltokat kezdtem látni, melyek homályosak voltak, mintha egy puzzlet akarnék összerakni hiányzó darabokkal. Egyre inkább kezdtem élesebben látni, s amikor körbenéztem megláttam anyukámat aki mellettem ült és a fejét a kezeibe temette. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, olyan hiányosak voltak az emlékeim. Elöntöttek az érzelmek amikor láttam, hogy anyukám szemeiből könnyek potyognak. És tudtam, hogy mind ez miattam van, és a büszkeségem miatt.
- Sajnálom- mondtam halkan, mire anyukám rám nézett és elmosolyodott.
- Semmi baj kincsem, nagyon szeretlek!
 - Anya, hol vagyok és mi történt? - kérdeztem majd összezavarodottan kezdtem felmérni a környezetemet, amikor rájöttem, hogy egy korházban vaygok , és infúzióra van kötve a kezem.
- Elestél, és a fejedet is beverted, egy fiú talált rád...- mesélte anyukám amikor egy orvos lépett be a terembe.
- Oh, hát felébredt a lány! Hogy vagy Lucy? - kérdezte a főorvos.
- Jól vagyok, mikor engednek haza? - Kapkodtam a levegőt, mert nem akartam ebbe az üres szobába maradni egy percig sem. Kinéztem a teremből, és láttam, hogy egy fiú bámul befelé. Ő lehet az aki észrevett, amikor bevertem a fejemet.
- 3 nap, hogyha minden zökkenés mentes lesz! - mondta az orvos boldogan, majd kisétált a teremből. " 1 hónap telt el. De nekem mégis olyan mintha 1 év lett volna. A 3 nap helyett 2 hétig lábadoztam a kórházba, mivel egyszer volt egy kisebb fajta rohamom, ami megijesztette az orvosokat-, engem is. Nem tudják mai napig, hogy mi okozta de az biztos, hogy többször nem fordult elő. A szüleim elváltak, mellyel egy darab a szívemből is kiszakadt. Egy békésebb városba költözünk Texasba. Anyukámmal élek egy nyugodt kis eldugott utcában, pár km-re az erdőtől...
 - Lucy! Lucy! Arrébb mész, hogy letudjam rakni a dobozokat? - Sipított anyukám, majd arrébb léptem a kérésére. Teljesen elmerültem a gondolataimba, s ilyenkor nem hallok semmit a külvilágból. Gyorsan a fejemhez kaptam, amikor egy szúró hasítást éreztem a koponyámban, a fájdalom tovább nőtt percek alatt. Arcomon látszódott, hogy mennyire küszködök magammal, amit anyukám is észrevett.
 - Szívem jól vagy? Gyorsan ülj le hozok algopyrint! - Kapkodott majd leszaladt a konyhába, majd se perc alatt visszajött hozzám és bevetette velem a gyógyszert. Anyukámnak nem mondtam egyszer sem, de nagyon sok minden megváltozott a balesetem óta... A fejem minden másnap fáj, és semelyik gyógyszer se hat, többet eszek, és elzárkózottabb lettem mindenkivel szemben. Nem tudom, hogy mi történik velem, de abban biztos vagyok, hogy az nem jó dolog...

Kód: